Barlangban.

Az emberi civilizáció hajnalán, egy hűvös éjszakában, Altamira barlangjában két elmosott árnyék ingadozott. Halvány tűz cserszegett, egy farönk parázslott. Talán egy villám ütött belé és ettől gyúlt ki...
A barlangban két lény mozgolódott. Talán emberek lehetnek, talán állatok, szürke árnyaknak látszottak. A tűz mellett kucorogtak és melegedtek.Nem kommunikáltak, mozdulataik mintha ösztönszerűek lettek volna, akaratlanul közeledtek egymáshoz és ugyanakkor a meleg felé húzódtak. Egy hatalmas bőrdarab volt a vánkosuk, nyilván egy állatot ejtettek el és ennek a bőrét használták. A parázs kialudt,a kisebbik árnyéklény megszeppenve bújt a társához, szinte oltalmat keresve. Szemeik élénken villogtak a jeges sötétben.
A barlang kihűlt. Az éjszaka hosszú volt és fagyos. A Nagy Lény magához ölelte a Kicsit, egy fölényes pillantást vetett rá és betakarta. A Kicsi hálásan pislogott, biztonságban, melegben volt.Vele már semmi rossz nem történhet...
És jött a hajnal. Vöröslött a láthatár. Két nap virított egyszerre a bolygóra. A távolban egy vulkán okádta a tüzet. A föld magva dübörgött. Tektonikus tevékenység közepette, egy hegy jelent meg a láthatáron.
Egy bolygó születik. Pillanatok alatt tűntek el hegyek, dombok, erdők, felhők, és helyettük újak jelentek meg. A Bolygó élt, minden pórusa lélegzett, vulkánok, földrengések árvizek.
Felébredtek a Lények. Éhesek voltak, szomjasok.
Kimentek a barlangból, vizet és eledelt keresni. Forró láva, száraz magma halmazok között forrásra akadtak. Egy magaslaton egy erdőt pillantottak meg. Egy oázis, amit nem érintett sem a vulkánkitörés, sem a magmavihar.Odasiettek.
Gyümölcsöket, rügyeket, forrásvizet. Mindent együtt gyűjtöttek be, együtt fogyasztottak el.
Este, friss, még kénszagú vulkánkő mellett melegedtek. Egymást ringatták álomba.
Hetekig, hónapokig éltek ily módon.
Piros Kavicsot hozott a kicsinek...körmeivel csiszolta meg, és este, a nyaka köré fűzte. A Kicsi boldog volt...
Idővel, a Nagy Lény egyre kedvtelenebb lett. Fokozatosan, önmagát keresve, eltávolodott a társától...
A Kicsi egy ideje egyedül járt ki vízért és élelemért. A nagy egész nap festett. A barlangfalakat mindenféle mintával, állati formával és démoni lényekkel töltötte meg. Amikor a Kicsi hazatért, a Nagy nyugtalan lett...Megmagyarázhatatlan állapot érte utol. Már a társa jelenléte is zavarta... De a Kicsi mindig visszaért a Barlangba.
A Kicsi szemében már nem volt ott a csillogás. Egy állandó könnycsepp vette helyét a hajdani mosolynak.
A hideg, a hasító éjszakai jeges pára még mindig arra kényszerítette őket hogy egy vánkoson osztozzanak és éjjelre egymás melegét keressék, a Barlangban.
Jártában, keltében a Kicsi új barlangot talált. És elment. A Nagy, rendkívüli állapotban kereste...Egyedül voltak e elhagyatott tájon, egymás melege által élték mindketten túl e zord természetet.
Megtalálta a Kicsit. Pislákoló parázs mellett ült, egyedül, szemei már nem csillogtak a könnytől. A Nagy odaakart sietni, hogy betakarja, hogy vizet vigyen neki...de a Kicsinek megvolt mindene...Hogyan lehetséges ez, hiszen eddig mindent együtt alkottak?
A Nagy távolról leste a Kicsi barlangja bejáratát...Vacillált, tépődött, rágódott...Menjen oda, hiszen megvan mindene, már nincsen szüksége rá...
De hiszen csak ők ketten vannak ezen az átkozott szigeten, mindenhol veszélyek leskelődnek, vulkánok, vadállatok...muszáj megvédenie a Kicsit.
És elindult a Kicsi Barlangja felé.
Gyors, nesztelen léptekkel közeledett, hiszen elveszítette és most újra megtalálta.
a Barlang előtt megtorpant. Halk nevetés hangzott fel a barlangból...A Kicsi mellett egy Másik Nagy Lény ült, és együtt játszadoztak a kezeik árnyékával, a falon.
Mással ment már vízért. Más hozta neki a piros kavicsot.
Már nem voltak egyedül a szigeten.