Csipike az erdőben lakott.
Már egy ideje egyedül lakott az óriás nagy bükkfában, ezért minden reggel kedve szerint hangos zenével kezdhette a napot, nem kellett attól tartania hogy valakit zavarna.
Egy ilyen reggel volt a mai reggel is. Amint felpattantak a kis acélszürke szemecskéi, eszébe jutott az előző este. Elpirult. Egy huncut mosoly vett erőt rajta.
Bekapcsolta a zenét. Az első Brandenburgi Koncert visszhangzó ütemeire tussolt. A testét elborító forróvíz, az illatos gőz, a dallam, mindez egy új lekiállapotot váltott ki.
Egy teher múlt el, egy gyötrő, belső küzdelem ért véget. Az utolsó hetek, hónapok nagyon megviselték.
Megkönnyebbülés. Tipetupa mosolyára, csengő hangjára gondolva kezdte a napot.
Vajon milyen lesz vele? Együtt fognak majd a réten ugrálni? Kézen fogva fognak-e friss forrásvizet meríteni? Jóbarátok lesznek vajon míg meg nem halnak? Tipetupa fogja-e szeretni?
Az utolsó találkozásukat felidézve, Csipike kilépett a zuhany alól, felöltözött, elevetté a bűvös csodatelefonját és titkos sms-t írt.
Kilépett az utcára. Homályos, beesett arcú emberek tömege borította el a város utcáit. Mindenki sietett. Csipike mindenkivel megakart osztani a boldogságát. Vidáman sétált végig az utcán.
Egy új napocska!
És mi ha esik az eső? Semmiiiiii!
Lesz majd napsütés is!
Az élet a legszebb dolog a világon. Éljünk hát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése