A reggeli (10 órai) ébredésemet csak egy dolog árnyékolta be: nem maradt időm a hűtőszekrényben bujkáló oriásnagy dinnyét megkóstolnom. Bánatomban felhúztam a zsír új fekete cipőmet, amit 2 hete vásároltam, zsebrevágtam a szendvicses szatyromat és a szerelem dalára elindultam.
Az aluljáróban a szokásos délelőtti hangulat fogadott: hamvas arcú utasok, legtöbbjük füldugasszal a fülükben, mp3 lejátszók, mobiltelefonok, egy-két újságot olvasó polgár, sőt még egynéhány könyvet olvasó fiatal értelmiségit is észrevehettem. Egy mobiltelefon csengése hasított a fullasztó metró zajos csendjébe. Egy hang beleszólt: Halló. Eddig semmi rendkívüli, viszont amikor elkezdett Kanton vagy Mandarinul hadarni, erre 3 unott bukaresti polgár is felkapta a fejét. Egy idős hölgy a meg is fordult a fiatal kínai lány felé, és a tekintetével mintha kérdőre is vonta volna, hogy miért beszél egy olyan nyelven, amit ő, idős hölgy nem ért. Természetesen a telefonom után nyúltam és felhívtam egy kedves barátomat, és még erőteljesebb hangon, mégsem hangosan, beszélni kezdtem a telefonba, miközben az idős hölgyet figyeltem. Mivel az én anyanyelvem sem volt ismert számára, felém is odafordult, és a szemembe nézett, akarata ellenére. Egy zavart mosoly, szünet és meg is fordult.
A xenofóbia, az idegenektől való iszony egy komoly fegyver lehet, ügyes kezekben. De azért a kínaitól félni? Alig vannak egypáran…
A xenofóbia, az idegenektől való iszony egy komoly fegyver lehet, ügyes kezekben. De azért a kínaitól félni? Alig vannak egypáran…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése